2017. június 17., szombat

Epilógus

Sziasztok. 
Na, hát nem hittem volna, de ide is elértünk. Megérkezett az epilógus. Először úgy terveztem, hogy hozok még egy utószót is, de nem lennék rá képes. Biztosan hallottátok már azt a mondást, hogy az első pillanatok megörvendeztetik az embert. Az utolsók pedig könnyre fakasztanak. Nem akartam, hogy véget érjen, de nincs hova húzni. Remélem tetszett nektek, amit eddig sikerült kihoznom magamból. Mindenképp nekikezdek majd egy másik történetnek is, de csak kicsivel később. Addig is meg akarom köszönni mindazon embereknek, akik végigkövettek engem és biztattak, nélkülük talán feladom már a legelején. Köszönöm a feliratkozóknak és követőknek is a jelenlétüket, öröm volt látni, hogy gyarapodtok szép lassan. 
Azt hiszem, itt az idő, hogy elbúcsúzzunk Echotól és Jaredtől, hagyjuk őket végre boldogan élni.
Utólag is köszönöm nektek mindent, 
a ti bloggeretek,
Writer Girl  

10 hónappal később

*Echo*
Kellemesen cirógatta a napfény az arcom, mikor felébredtem a pihe-puha ágyban. Körbenézve a lakásommal találtam szemben magam, amiben két hónapja éltünk együtt Jareddel. Bár az után a bizonyos incidens után úgy tűnt, minden megoldódott, azért változásra volt szükségünk. A lehető legtávolabb akartunk menni, így kötöttünk ki egy Las Vegas-i egyetemen. Előtte persze kerestünk magunknak egy lakást is, bár apa ragaszkodott hozzá,ő fizethesse a megélhetésünk egy felét. Nem egyeztem bele, inkább munka után néztem, ahogy Jared is tette, aztán ahhoz igazítottuk az életünket. Délelőtti órákat vettem fel kilenctől kettőig, utána pedig egy közeli büfében tevékenykedtem, míg Jared délelőtt egy autószerelőben volt és délután órán. Nem jutott sok időnk egymásra, de azt a kevéske percet is megbecsültük. Elégedett voltam az új életemmel, mert én építettem fel magamnak. Ma kivételesen szabadnapunk volt, ezért is lepett meg, hogy egyedül ébredtem. A lakást sült szalonna illata lengte be, reménykedtem, hogy a reggeli a kedvenc sajtos omlett-szalonna összeállítás lesz, amiért most jelen pillanatban ölni tudtam volna. Magamra kaptam a tegnap este sebtében levetett ruhám, aztán felszedegettem a többi ruhadarabot is és bedobtam őket a mosógépbe.
A konyhában csakugyan a kedvenc finomságom fogadott engem, mellette egy szál tűzliliommal (amit akkor szerettem meg, mikor megláttam a szomszéd ház kertjében) és egy aprócska papírfecnivel. Jared azonban még mindig nem volt sehol sem. Kíváncsian felemeltem a papírdarabot, aztán elnevettem magam Jared parancsolgató hangnemén.  Ne olvasd el, míg nem ettél! Vállat vonva letelepedtem az asztalhoz és rekordidő alatt magamba lapátoltam az egész tál ételt. Utána újra elvettem az üzenetet és hangosan felolvastam. Találkozunk 10-kor a parkban! Öltözz csinosan és ne késs! Szóval Jared tervezett valamit. Ez nagyon jól esett, mert hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy végre csak magunkra gondolhattunk. Miután Jared kiheverte az édesanyja halálát, egyre többet vágyott a társaságomra, szinte a lelki támasza lettem. Néha még meg is jegyezte, hogy talán a sors is igy akarta, hogy mindketten elveszitek a szülőanyánkat, mert akkor még jobban megtanuljuk megérteni a másikat és támaszkodunk egymásra. Annyiszor hallottam már tőle, hogy szeret, minden nap minden minutumában elmesélte, mennyire fontos vagyok neki. Szerettem hallani a vallomását, miközben mögém vackolta magát az ágyunkban.
A kedvenc fehér-lila ruháját vettem fel, amiben szerinte olyan voltam, mint egy virág, aztán belebújtam a fehér strandpapucsomba, a hajam pedig feltűztem, mert tudtam, hogy úgy szereti. Képes volt ódákat zengeni a nyakamról. Előtte persze lekentem alapozóval, hogy elfedjem a kis vörös foltot, ami olyan dolgokról árulkodott, amely csak ránk tartozott. A park a közelünkben terült el, volt egy saját helyünk, ami csak a miénk volt, a nagy gesztenyefa alatt. Minden nap el kellett mennünk mellette, ha el akartunk érni az egyetemre. Szinte gyalog is megtehettük az utat, most ezt is tettem, cipőm csattogott a macskaköves járdán, miközben magamba szívtam a napsugarakat. Alig pár ember volt a padokon, mikor megérkeztem az úti célomhoz, azonnal keresni kezdtem a csodás barátom.
Mosolyogni kezdtem, mikor megláttam. Épp egy pokrócot terített a sötétzöld fűre, pólója felcsúszott egy kicsit, láttatni engedve a nadrágja alatt viselt fehér alsónadrágja fehér korcát. Összefutott a nyál a számban, miközben őt figyeltem. Most  épp egy táskából szedett ki mindenféle ételt, volt ott szendvics, dobozkában zöldségsaláta, gyümölcsital, csokis keksz, mindenféle, amit szívesen megettem. Nem látott, ezért láttam, hogy előveszi a telefonját, az enyém pedig azonnal jelezni kezdett. Hol vagy? írta. Magamban mosolyogva válaszoltam neki. Látnál, ha nem a csinos kis hátsód reklámoznád az idős hölgyeknek. Hallottam, hogy felkacag és megfordul, kiszúrt, aztán odaintett nekem.
Hátrafésültem a hajam a homlokomból, nekifutamodtam és a karjaiba ugrottam, hogy alig bírta megtartani az egyensúlyát.
-Miben mesterkedsz? - kérdeztem, kezemet a mellkasára fektetve.
-Épp a barátnőm próbálom elkápráztatni, menned kéne, mindjárt itt lesz - viccelődött. Játékosan rácsaptam a mellkasára, erre lopott egy csókot. - Tetszik? - érdeklődött.
-Ó, igen, a barátnődet felettébb sikerült ámulatba ejtened.
-Nos, ennek igazán örvendek - húzta az agyam tovább, aztán minden figyelmeztetés nélkül felkapott és ledobott a pokrócra. Mellé telepedett, mire melléje másztam és a fejemet a mellkasára hajtva hallgattam a szívverését.
-Szeretlek - mondtam neki, csak úgy mellékesen.
-Én is szeretlek téged, Echo. Te vagy az az édes kis visszhang a fejemben, amit képtelen vagyok valaha is elfeledni - nyomott egy puszit a hajamra. Ennél többet nem is kellett mondania.
Bármit is hozzon elénk a sors, mi megküzdünk vele, és talán majd, jó pár év múlva a mi nevünket fogják visszhangozni valahol, ahogy kiálltuk a próbákat és megtaláltuk az igaz szerelmet.                   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

 - Penguin