2017. június 13., kedd

25.Fejezet

Sziasztok. :) 
Hogy s mint vagytok, drága olvasók? 
Újra jelentkeztem, és most megsúgom, hogy ez az utolsó előtti rész, amit ide még kiteszek. Ez mellett még csak egy epilógus lesz, plusz egy utószó. 
Remélem tetszik a fejezet. Ha igen, ne felejtsétek alul megírni.
xoxo Writer Girl

*Jared*
Nem érzek semmit. Az égadta világon semmit. Zsibbadt vagyok, fáradt, üres. Talán ez az érzés, mikor meghal a lelked. Minden estre elég pocsék egy dolog. Akkor kezdődött, mikor megkaptam azt az átkozott telefonhívást. Azóta is csak őröltem magam, emésztett a fájdalom és bűntudat. Hogy nem vehettem észre, hogy anyának gondjai vannak az ivászattal? Ó, persze, hisz alig foglalkoztunk egymással a suli kezdete óta. A figyelmetlensége lett a veszte. De gondolhatott volna minderre, mikor úgy döntött, ittasan volán mögé ül. Voltaképp nem hagyott túl sok mindent hátra - de itt hagyott engem teljesen egyedül. Az egyetlen lány, akit szeretek rám se néz, mert azt hiszi, elárultam. Az apám börtönbe fogja leélni az átkozott életét. Az öcsém is jól elvan az új családjával, nem is foglalkozik semmi egyébbel. Most pedig még anyát is elvesztettem, így senkim se maradt. Temetés közben eszembe jutott, mit számítana bárkinek is, ha anya után mennék. Két üveg vodkára lenne szükségem, és az autómra, valahol egy elhagyott főúton. Utána nem fájna semmi, mert nem lenne, kinek fájjon. Aztán arra gondoltam, nem adom meg senkinek ezt az örömöt, szembenézek az élettel, aztán behúzok egyet neki. Még akkor is, ha utána feldagad a kezem, én leszek az, aki majd talpon marad. Bár minden sokkal könnyebb lett volna, ha Echo mellettem áll, támogat és felsegít a padlóról. De nem, ő még akkor se jött oda, mikor végképp összetörtem, pedig éreztem, hogy ott volt, láttam az édesapját, hallottam az édes szipogását, mégis, távol volt tőlem. Én pedig nem bírtam.
Miután lejárt a ceremónia, a boltba mentem, felöleltem egy halom piát, aztán azzal együtt mentem haza, ott pedig annyit töltöttem le a torkomon, amennyit csak bírtam. Először égetett, aztán lecsillapított, végül kábulatba ejtett. Szóval ilyen érzés lehetett anyának is. Kellemes melegség költözött a testembe, kiszorítva a hideget a csontjaimból. Egy rövid ideig jólesett, aztán keserű epét éreztem a torkomban, amiért meggyalázom ezt a mai napot. A fürdőbe siettem és hánytam. Aztán újra nekiálltam és ittam. Majd kezdtem elölről. Mikor elfogyott az ital, keresgélni kezdtem a szekrényekbe, hátha találok. És találtam, méghozzá rengeteg, de az üres üveg üres volt. Anya elrejtette őket előlem, hogy ne jöjjek rá a titkára. Ekkor kapcsolt ki végképp az agyam, a szúrás a mellkasomban erősödött, hogy enyhítsem a dühöm, szomorúságom, törni-zúzni kezdtem, szinte mindent tönkretettem, ami a kezem ügyébe akadt. Képeket vágtam a falhoz, vázákat, anya apró szobrait. Szétszaggattam az ágytakarót, kidobáltam az evőeszközöket, a drága porcelán csattant a kőpadlón, engem pedig megelégedéssel töltött el. A dolgom végeztével pedig, mikor minden darabokban borította be a padlót, lerogytam és zokogni kezdtem. Olyan átkozottul egyedül voltam.
Valamikor elaludtam a padlón fekve, észre se vettem. Életemben nem hagytam még magamnak levedleni az álcám, de most megtettem, és ahogy végre felszínre törtek az érzelmeim, egy fokkal jobban éreztem magam.
Arra az érzésre keltem, hogy valaki figyel engem. Echoval álmodtam, mert annyira vágytam rá. Frusztrált a dolog, hogy most fel kellett ébrednem, aztán néznem, hogy Echo megint kerül. Azt se tudtam, egyáltalán tényleg van-e itt valaki, vagy csak képzelődöm a tegnap elfogyasztott istenes mennyiségtől. De nem tévedtem, mert mikor oldalra fordítottam a fejem, a tekintetem a földkerekség leggyönyörűbb és legőszintébb kék szempárjával találtam szembe magam.
Echo ártatlanul nézett fel rám, miközben egy szemeteszacskóba szedegette fel az összetört pohárszilánkokat. Haját hátrafogta, látszott rajta, hogy nem aludt rendesen, ráadásul még mindig ki volt sírva a szeme, de legalább itt volt és még nem ment el.
-Szia - mosolyodott el rám nézve. A mosolya kissé szomorkásnak tűnt, most mégis dobogni kezdett tőle a szívem.
-Szia. Mit csinálsz itt? - kérdeztem felülve. Belenyilallt a fejembe, mire káromkodtam egy nagyot és cifrát. Egy gyógyszert nyújtottak hozzám, és egy pohár vizet.
-Ezt idd meg, segíteni fog.
Hálásan nyeltem le a keserű pirulás, a hűs viz csiklandozta a hányástól és vodkától keserű torkom.
-Még mindig nem válaszoltál - néztem aztán Echora. - Mit csinálsz itt.
-Én...tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom. Hisz tegnap... - dadogott zavartan. - De úgy éreztem, muszáj ezt. Megkaptam a leveled, aztán beszéltem Annával is. Tudom, hog Piper tett mindent, te pedig ártatlan vagy. Azóta is esz a bűntudat, hogy annyira gonosz voltam veled, holott semmit se tettél - mesélte egy szuszra. - Sajnálom, ezt most nem kellene - Sütötte aztán le a fejét.       -Szóval most már hiszel nekem? - kérdeztem tőle.
-Igen, és annyira sajnálom - sírta el magát. - Tudom, megbízhattam volna benned, mert te annyira jó voltál hozzám az alatt a rövid idő alatt. Sajnálom.
-Nem is csináltál semmit, amiért bocsánatot kellene kérned - ráztam meg a fejem. Istenem, annyira szükségem volt rá! - Megérdemeltem. Legalább érezhettem, milyen bolt neked, mikor annyit bántottalak. Szeretlek - csúszott ki a számon. Echo szája szétnyílt, elkerekedett szemekkel, döbbenten nézett, mikor hirtelen felragyogott az arca, s rám vetette magát.
-Szeretsz? Én is szeretlek téged. Nagyon-nagyon - mosolygott rám, aztán hirtelen elkomorodott. - Jared, annyira bánt, ami veled történt. Biztosan nem így akarta ezt - suttogta. Nyilván anyáról beszélt. A szavai úgy hatottak, mint az éles kés a hátamban, de ha átölelt, kissé enyhült a szúrás. Igazi gyógyszer volt a bánatra.
-Ó, most nem kellene ezt csinálni - lépett el hirtelen. - Szerintem szeretnél egyedül maradni egy kicsit. Megyek is. Csak erről akartam szólni.
-Ne - tiltakoztam azonnal. - Azt akarom, hogy maradj.
-Most a legkevésbé sem vágyhatsz a rinyálásomra - ellenkezett.
-De, pont az kell nekem. Nekem a csajom kell - rántottam közel. - Sz kell, hogy eltereld a figyelmem.

-Szóval a csajod? - mosolygott pimaszul.
-Igen, az én csajom. A csajom, akit szeretek - motyogtam a bőrébe, aztán magamhoz húzva megcsókoltam. Azonnal viszonozta, nekem pedig enyhült a fagy a mellkasomban. - Csak ígérd meg, hogy velem maradsz - kérleltem.
-Veled maradok, Jared. Ketten megküzdünk ezzel is.
-Ketten? - nyomtam puszit a szájára.
-Igen, ketten. Mert mi összetartozunk. Mindig is összetartoztunk.

*Echo* 
Amint túlléptünk a gyászon, Jared és én újult erővel láttunk neki a bosszúállásnak. Először is az őrült majdnem-exbarátnőt leckéztettük meg. Jared ötletéből kiindulva feljelentettük, a szórólapokat látva pedig azonnal intézkedtek is. Így mikor kiderült, mit tett a kattant liba, Piper szülei szégyenükben kártérítést fizettek, aztán kivették a lányukat az iskolából, és magántanulóként folytatta a tanulást. Legnagyobb döbbenetünkre Piper segédje Ben volt, a srác, akivel év elején párszor találkoztam. Neki kevesebb szerepe volt, ezért megúszta annyival, hogy Jared beverte a képét. Ahogy a bűnösök megbűnhődtek, a pletykák is kezdtek lenyugodni. Az igazság nyilván nem volt annyira szaftos, mint a kitalált dolgok. Elvégre a féltékenység koránt sincs annyira érdekes, mint a megcsalás.
Jareddel ezután teljes gőzzel az érettségire kezdtünk el gyúrni, hogy majd minél messzebbre tűnjünk innen. Egy valami azonban már teljesen tiszta volt számunkra. Bárhová is menjünk, mi ketten együtt maradunk.                       

5 megjegyzés:

  1. De jó lett. Ha befejezed ezt a történetet, lesz helyette más? Én nagyon szeretném.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, igen, tervezek egy másik történetet, már meg is van, miről fog szólni.

      Törlés

 - Penguin